|
1. rész
2013.08.18. 15:33
Alig múltam tíz éves amikor először találkoztunk, mégis emlékszem a legapróbb részletre is. Május volt. A madarak csiripeltek. És ő akkor iratkozott be az iskolába. Negyedikes voltam. Szótlanul lépett be a nagy kapun. A karja súrolta a vállam. Nem beszélt, szinte arra sem figyelt,hogy merre megy. Lehetett látni rajta, hogy nem ide valósí. Magas volt. Arca barna, haja vörös és rövid, a szemei pedig kékek. Az apja katona tiszt volt,így addigi tizenkét évét a katonaságon töltötte. A nyakában ott lógott a dögcédula.
A teremben némán ült leghátul. Nem nézett senkire. Nem szólt senkihez. Még ahhoz sem aki köszönt neki. Egy idő után mindenki ferde szemmel nézett rá,de őt ez sem érdekelte. Csak ült némán, és tűrte a csúf szavakat, a kiabálásokat és a papír galacsinokat. Én már azt gondoltam,hogy süket. De nem. Nem volt az. Csak nem tudta hogyan kezelje a kora beli gyerekeket. Így vissza gondolva meg is értem. Olyan helyen nőtt fel ahol fegyelem van, és nincs más gyerek a környéken. Az apja őt is kiképzés alá vetette. Már abban a percben kegyetlennek találtam azt az embert amikor elkísérte őt a kapuhoz és ott magára hagyta. Nem hasonlított az apjára. A legkisebb mértékben sem. Az anyukájáról sosem mesélt. A katonaságot is csak az osztályfőnöktől tudtuk meg.
Aznap rám támadt három ötödikes. Emlékszem milyen vészesen közelítettek felém. Szemükben düh csillogott. De nem értettem miért. Én nem ártottam nekik. Csak jöttek, és ha ő nincs ott biztosan szépen elintéztek volna. Nem lehetett harcnak mondani azt ami ott öt perc alatt lezajlott. A három fiú összeverve feküdt egymáson mielőtt azt mondhatták volna "Bu". Miután elfutottak hazakísért. Én voltam az első akivel beszélt. A hangja korához képest mély volt. A nevetése édes, és a mosolya felért nekem a Világ minden kincsével. Miközben mondta a dolgokat a szemei csillogtak. Én lettem az első barátja. De az örömünk nem tarthatott sokáig...
Másnap az igazgató behívta az apját. A három fiú bemártotta. Nagy botrány lett és senki nem hallgatott meg minket.Másnap vissza utazott a katonaságra. Épphogy eltudtunk búcsúzni egymástól. Emlékbe kaptam a dögcéduláját.
Egyébként a nevem Laura. Ma múltam tizenhat éves. A szintén a városunkban lévő gimnáziumba járok. Ma is egy nyugodt napnak nézek elébe. Május van. Pont olyan májusi nap mint ami akkor volt amikor Benedek jött. Azóta is hordom a dögcéduláját. Nem tudom levenni. Már annyira hozzám nőtt,hogy meztelennek érzem magam nélküle.Elvégre a megmentőmtől kaptam.Még mindig nem tudom elfelejteni az arcát, a szemeit, a mosolyát és a hangját. Még mindig a fülemben hallom ahogy nevet. Látom, ahogy a három ötödikes elé pattan. Néha még álmomban is. Ez lenne a szerelem? Máig nem tudtam rájönni. Ő most tizennyolc éves lehet. Már biztosan elfelejtett engem, de én nem tudom őt. Miért? Csak egy napot ismertem, de az is akkora nyomot hagyott bennem,hogy hetekig sírtam miután elment.
Beléptem az osztály terembe és leültem a helyemre. Páratlan létszámú az osztály így egyedül ülök. Már venném elő a füzetem,hogy egy kicsit rajzolgassak,de ekkor megszólal valaki mellettem:
-Szabad ez a hely.-Felnézek rá,és érzem,hogy a levegő elakad bennem.
Fekete pólóján a hokimaszkos Jason mutogatja kését,nyakában pedig ott csillog a dögcédula. Vörös haja minden irányba mered, és szemeiben még mindig ott van az a csillogás. Mosolyog. Azzal a mosolyával néz rám amit már hat éve nem tudok kiverni a fejemből. És leül. Mélyen a szemebe néz,én pedig érzem,hogy az arcom kezd a rák színében pompázni. Nem változott. Ugyanolyan mint amikor utoljára láttam. Leszámítva azt a pár heget az arcán.
-Szia.-A hangja mélyebb lett.De még mindig olyan selymes mint volt. A póló alatt látszott,hogy van mivel dicsekednie. Az apja jól kiképezte (de ezt már rég tudtam)
-Sz...szia...Benedek...-A torkomban ott ül az a hatalmas gombóc.Levegőt alig tudok venni,nemhogy beszélni!De nagy nehezen kicsúsztak a szavak a számom. Még mindig mosolyog.
-Szóval emlékszel rám.-Oh,ha tudnád...-És... hogy vagy?
-J...jól... te?Ide fogsz járni?
-Igen.Nehezen,de sikerült rávennem apámat,hogy ide járhassak. Mától osztálytársak leszünk.-Oh Május!Imádlak!Bevált a szülinapi gyertya!
Felém nyúl, és magához ölel.Boldog vagyok. Élőszőr mióta elment.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó